Barangolások blogföldén: Láss bennem mást!

A blog, amit ma elemezgetek, a Láss bennem mást! című történet. Ez tulajdonképpen egy Walking Dead-ből ismert szereplőről szóló fanfiction. De talán nem is ez a helyes kifejezés, mert nem kapcsolódik a dolog a zombis sorozathoz, csupán a színész arcát kölcsönzi Ariana, a szerző a történetéhez. Meg kell mondanom, sajnos a Walking Dead-et még nem láttam, csak egy részét, de tudom, hogy az említett pasi nagy közönségkedvenc. De nyugalom, a sorozat ismerete abszolút nem szükséges ahhoz, hogy értsük a történetet, hiszen teljesen más az egész.

Érdeklődve vágtam bele az olvasásba, egyrészt, mert érdekelt, milyen is egy nem zombis történetben ez a bizonyos rosszfiú. Másfelől viszont vártam már, mit alkot Ariana, hiszen a hölgyemény egy másik művét már volt szerencsém bétázni, ami meg kell vallanom, hogy nagyon üdítő élménynek bizonyult – alig akadt dolgom, izgalmas volt a sztori is. Egyszóval nagy várakozásokkal vágtam bele ebbe a történetbe, amely teljesen más jellegű, mint amit bétáztam.

A dizájn nagyon, de nagyon tetszik, a fejléc egyszerűen gyönyörű, és igazán szemkímélő a háttér és a betű kombinációja. Tehát az olvasás már fizikai szempontból is kellemes. Sokszor felgörgettem, és csak úgy gyönyörködtem a fejlécben.

A történet szerint Meghan, a gazdag, huszonkét esztendős leányzó a szülei által támasztott kemény szabályok és elvárások hálójában vergődik. A szülei legújabb ötlete, hogy férjet választanak a lányuknak. Itt indul a sztori. Ahogy az ilyenkor természetes, Meghannek nem az tetszik meg, akit kiszemeltek neki, hanem a választott fiú fekete bárány bátyja.

Az alapsztori nekem tetszik, noha nem ez a legeredetibb ötlet a világon, ez engem nem zavart. Olvastam egy kritikát, amiben azt rótták fel a szerzőnek, hogy az erőszakos párválasztás nem hihető a 21. században. Szerintem meg nagyon is az. A mi Meghan-ünk szülei erőszakos, önfejű pénzeszsákok, nyilvánvaló, hogy nem akarják akárkihez adni a lányukat, s vele együtt vagyonuk egy részét. És mivel a lányuk nem igazán akar úgy táncolni, ahogy ők fütyülnek, nem bíznak az önálló választásában. Szóval én teljesen hihetőnek éreztem a zsarnokoskodó szülőket, akik mindenáron meg akarják szabni a lányuknak, mit tegyen. Ezzel persze főként saját magukat és makulátlan hírnevüket védik, de ez más kérdés.

Tetszett, hogy a hősnőnk, Meghan nem az első percben esik bele teljes testhosszal Daryl-be. Persze, foglalkoztatja a rosszfiú, egyre jobban, ahogy telnek a napok, de nem rózsaszín szemüvegen át látja a pasast, hanem olyannak, amilyen: egy szakadt, sokszor bunkó, füstölgő gyárkéménynek, akinek nem lehet kifürkészni a szándékait. Sok szerelmi történet pontosan itt bukik el: a főhős(nő) idealizált képet fest saját maga elé a szerelméről, ami teljesen megakadályozza abban, hogy reálisan lássa a másikat. Így a hibáit is, a súlyosakat is beleértve, elhessegeti, mentegeti a másikat (még akkor is, ha a pasi lovaglóostorral veri a seggét, khm). Ez könnyen átfordulhat valami nagyon rosszba. Ariana okosan oldotta meg, ez itt nem így van, remélem, így is marad.

Ha már itt tartunk, szólok kicsit a szereplőkről. Meghannel kapcsolatban még nem tudtam dönteni. Sokszor idegesítő, de ez valószínűleg abból fakad, hogy bármennyire is nyafizik, hogy mennyire ki akar törni, ennek ellenére ő is mindent megkapott az élettől, amit csak lehetett, és ez bizony rányomta a bélyegét a személyiségére. Sokszor nem tudtam eldönteni, hogy azért nyafog-e, mert jó dolgában már nem tudja, mihez kezdjen, vagy valóban ennyire nyomja ez az egész szituáció. Egyszóval remélem, hogy Meghannek kiderülnek majd a valódi mélységei, mert egyensúlyoz a szeretem és a nem szeretem keskeny pallóján, és nagyon örülnék, ha a jó oldalra pottyanna. Ő a főhős, de még nem tudunk róla túl sokat, javaslom, hogy ez változzon – bár gondolom, hogy ez fog.

Az idegesítő sznob szülőkről és Andrew-ról most nem is beszélek, jöjjön Daryl. Róla sem tudok túl sokat írni, várom, hogy mik bukkannak majd a felszínre vele kapcsolatban. Engem nem igazán vonzanak az efféle paraszt pasik – mikor Meghan képébe fújta a cigarettafüstöt, majdnem adtam egy jobbegyenest a laptop képernyőjének –, de kíváncsian várom, odaleszek-e a végére érte. Egyébként érdes viselkedése dacára kedvelem, van benne valami, ami arra késztet, hogy próbáljak a felszín alá kukkantani, és hát ez a fajta pimaszság is jó tud lenni, már ha olvasom.

Nagyon kíváncsi lennék Meghan öccsére, az egész Miller famíliából benne látok lehetőséget arra, hogy megkedveljem. Szívesen olvasnék róla egy külön fejezetet is, akár flashback formájában, akár a jelenben zajló történetszálként. Aztán persze lehet, hogy kiderül, ő sem különb, mint szolgalelkű nővérük, de én látok reményt.

Javasolnám, hogy kicsit legyenek bőségesebbek a családtagokkal való kapcsolatok leírásai! Tetszett, amikor szóba került Meghan és nővére kapcsolata, de szívesen olvasnék itt is flashback-et. Illetve érdekelne, milyen (volt) a kapcsolata a lánynak az apjával. Ez minden nő életében fontos pont, és sok kérdésre feleletül szolgálhat.

Térjünk most rá a kivitelezésre! Voltak kifejezetten gyönyörű szófordulatok, például „az orrán fújta ki a füstöt, ami elpárolgott a levegőben, mint halálról suttogó fátyolos kísértet.” Hm, mesés. Csak azt tudom írni, hogy még, még, még! Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy tudom, hogyan tud írni Ariana, és itt kicsit hiányoltam azt a stílust, amit „megszoktam”. Ne fogd vissza magad, kedves íróhölgy! Szerencsére sok helyütt átsejlik, hogy mit is tud a szerző, például a fentebb említett idézetnél. Csak bátorítani tudom arra, hogy használja még a mostaninál is bátrabban és változatosabban és képekkel gazdagabban a nyelvet, mert megy ez neki! Persze, nyilván a 21. századi környezet és a téma is indokolja a valamivel „egyszerűbb” stílust – azért írom ezt idézőjelben, mert a sok blogban megszokott faék egyszerűségtől nagyon is távol áll Ariana fogalmazásmódja.

A környezetleírások nagyon jól sikerültek, szerintem menne mindez az érzelmek leírásánál is. Néhol szívesebben olvastam volna bővebben, mi zajlik Meghanben. Még inkább át tudnák élni az olvasók, ha kicsit részletesebbek lennének ezek a részek. S mivel E/1-ben íródik a sztori, ezért pompásan ki lehet használni a mindent tudó elbeszélői lehetőséget.

Viszont! Pontosan azért, mert tudom, mit tud az író, irgum-burgum a hibákért! Javaslom, hogy a vesszőhibák és az egybe-és különírásban való bizonytalanságok miatt kérjen meg egy bétát (khm-khm), hogy fussa át a szöveget, mielőtt publikálásra kerül! Éppen az egyébként igényes, és sok helyütt kifejezetten művészi kivitelezés miatt nem engedheti meg magának a szerző az effajta hibákat!

Viszont jóval több volt a pozitívum, mint a negatívum, ezért mindenkinek ajánlom olvasásra a blogot. Mivel egy huszonkét éves lányról szól, ezért a magam korosztályának is, de a fiatalabbak is élvezhetik. A szerzőnek tehát további jó munkát kívánok, abban a reményben, hogy még kifejezőbben ír majd nekünk még több ehhez hasonlóan szép és jó történetet! 

Barangolások blogföldén: A fájdalom tengerében

Ezúttal olyan blogot fogok kivesézni, aminek főszereplője roppantul kedves a szívemnek, ez pedig nem más, mint a Marvel-univerzum Lokija. Mindig szívesen olvasok olyan fanfiction-t, aminek ő a szereplője, így nagy reményekkel vágtam bele Afájdalom tengerében című blog elolvasásába.

Sajnos még csak a prológus és az első rész van kint a blogon, és a szerző, Emese időhiány miatt tud lassan haladni a sztorival. Meg kell mondanom, hogy ezt sajnálom, mert nagyon ígéretes a blog eddig. Ahogy láttam, elég sok komment érkezett, a feliratkozók száma is elég szép a történet rövidsége ellenére. Remélem, hogy a szerző hamar hallat magáról, kár lenne érte, ha nem tenné, hiszen máris van pár rajongója, akik nagyon várják, mi lesz még.

Valószínűleg egyébként is kissé elfogult vagyok, ha Lokiról van szó, de igyekeztem naaaagyon objektíven szemlélni az egészet, ami többé-kevésbé sikerült is, de talán csak azért, mer Loki most még alig szerepel így az elején. Bevallom, mivel elég rövid a blog eddig, nem is fogok tudni túl sokat írni, de megpróbálkozom vele. Térjünk a lényegre.

A dizájn egyszerű, letisztult, sötét háttér, világos betűkkel. A fejlécen az egyik kedvenc képem szerepel Lokiról, ez külön szemet gyönyörködtető volt számomra. Túl sok szót erre nem áldoznék, illik az egész Loki-jelenséghez ez a kissé depresszív sablon, tehát az összhang megvan. A történet menüpont üres, javasolnám az írónőnek, hogy töltse meg tartalommal, nagyon érdekelne, mi kerülne még bele pluszban, hiszen a fülszövegben végül is ott a sztori, de azért mégis.  

A történet nekem nagyon tetszik, noha nagyon kevés van még belőle, így nem is tudott igazán kibontakozni még. Ennek ellenére ígéretes a kezdet: kapunk egy flashback-et, amiben megjelenik Odin, Thor és Loki. Az első rész 9 évvel később játszódik, itt már a SHIELD tagja, Coulson ügynök, illetve Bruce Banner is megjelenik – időben ott járunk, ahol A bosszúállók első része játszódik. Nem vánszorog a sztori, de nem is érzem azt, hogy lerepül a fejem, mert nem tudom követni az eseményeket. Az is jó ötlet, hogy Magyarországon kezdődik a történet, onnan utazik főhősünk Amerikába. Ezzel a realitás talaján maradunk valamelyest. Az is jó, hogy Emese, a főhős a szerző alteregójaként jelenik meg, nem szépíti, nem idealizálja, hanem többé-kevésbé olyan, mint ő. Ez eléggé ritka a blogos szférában. Nekem tetszett, mert egyfajta bátorságot mutat.

Amit javasolnék a történettel kapcsolatban, az az, hogy egy kicsit bővebben írja le az érzelmeket a főhősről a szerző. Hiszen meghaltak a szülei, egy vadidegen emberektől hemzsegő kiképzőközpontban él. Nem azt írom, hogy picsogjon éjt nappallá téve, de na. Egy kicsit lehetett volna részletezni azt, hogy milyenek voltak a szülei, milyen rossz volt őket elveszíteni, milyen kemény volt eleinte a beilleszkedés. Erről ugyan elhangzik pár mondat, de csak nagyon gyakorlatias szemszögből. Ezekről szívesen tudnék meg többet. Természetesen, ha a szerző tervez hasonlókat, akkor egy szót sem szóltam.

Emese fiatal kora dacára szépen fogalmaz, szép képeket használ. Éppen ezért javaslom, hogy mindenképpen kérjen segítséget egy bétától, ugyanis előfordulnak hibák, néhol súlyosabbak is (például a kellett két t, nem egy). Őszintén szólva nem is értem ezeknek az okát, mert például a párbeszédek helyesírása tökéletes, ezeket a szabályokat kiválóan ismeri és alkalmazza a szerző, egyszerűbb dolgokban pedig bizonytalan, hibákat vét. Mindenféleképpen javaslok vagy egy figyelmes bétát, vagy még pár átolvasást közzététel előtt. Nagyon kár lenne emiatt olvasókat veszíteni, mert ötletes a történet, szépséges a fogalmazás. Az ilyen klassz sztorik esetében még inkább azt mondom, hogy irgum-burgum, mert aki így tud fogalmazni, az ne engedje meg magának, hogy előfordulnak ilyen hibák!

Hiányolom a főszereplő leírását. Oké, nincs kép, rendben. De ahogyan leírja a szerző (méghozzá igen igényesen, kifejezően) Pataki küllemét, vagy éppen Barnabásét, úgy a főszereplőről is szeretnék hasonlót. Kit képzeljek el így, kérem szépen?

Lezárva tehát az eddigieket: tudom ajánlani a történetet a fiatalabb korosztálynak, de a húsz éven felülieknek is. Mivel a kivitelezés többnyire igényes, a fogalmazás a szerző fiatal kora dacára is nagyon szép, a történet pedig felkelti az érdeklődésem. Repesve várom a folytatást, hiszen a fülszöveg alapján még Sherlockra is számíthatok. Tehát jó volt olvasni, csak kár, hogy kevés. 

Barangolás blogföldén: Alone

A mai kis szösszenetemben az Alone blogot veszem górcső alá. Az eddig véleményezett oldalak közül itt a leghosszabb a történet (eddig 16 rész került ki), ezért kicsivel több munka volt már az elolvasás is.

Szokás szerint ejtek pár szót a dizájnról, amihez persze nem értek, úgyhogy ez a része a kritikámnak mindig elég szubjektív. Tetszik ez a lila háttér-fejléc kombó, mivel ez a kedvenc színem. A szememet sem bántotta a lila háttér-szürke betű párosítás. Egyszóval, tetszetős kép fogadja azt, aki rákattint erre az oldalra – ami, ugyebár, ahogy már említettem is, a blogközösség legtöbb tagjának nagyon fontos, akár azt is eldönti, hogy beleolvasnak-e a történetbe, vagy sem.

A szereplők menüpontot hiányolom is, meg nem is. Nem tudom, a fejlécen szereplő lány Cony-t mintázza, ilyennek képzelte őt el a szerző? Vagy csak egy random csajszi? Bár végül is elég sok leírás szerepel a főszereplőnkről. Talán mégis szerencsés lenne villantani róla képet, hogy milyennek gondolja a szerző? Akár csak egy olyat, amin félig látszik az arca. Nekem ez nem létszükséglet, de sok fiatal olvasónak valószínűleg az.

Igazából a blog célközönsége már jócskán nem én vagyok, ennek ellenére nem éreztem azt, hogy üres tinipicsogást olvasok. Teljesen élvezhető volt számomra is a történet, még ha fogalmam sem volt a blog szemügyre vétele előtt az 5 Seconds of Summer nevezetű bandáról. Az egyik tag főszereplésével íródik a történet ugyanis. Remélem, senkit sem sértek meg, de nem néztem alaposabban utána az együttesnek, egy klippet megnéztem/meghallgattam. Valamiért nagyon nehezemre esik megjegyezni a nevüket, nem tudom, miért. De mindegy is, mert a banda és Ashton, a főszereplő ismerete nem szükséges ahhoz, hogy megértsük a történetet. Ahhoz meg végképp nem, hogy élvezni tudjuk.

 Manapság hemzsegnek az együtteses blogok, ami nem feltétlen rossz, hiszen mindenki élje ki magát úgy, ahogy jólesik neki, de ez a jelenség óhatatlanul a felhíguláshoz, sablonossághoz vezet. Viszont azt mindig jó látni, amikor egy rajongó igényes blogot ír a kedvencével a főszerepben! Nem vagyok képmutató, én a mai napig fan-típus vagyok, mindig is az voltam, így egyáltalán nem ítélem el azt, aki megnyitja a századik One Direction blogot. Hadd ömlengjen, akinek nem tetszik, úgysem fogja olvasni. De itt az Alone esetében még igényességgel és sztorival is párosul a dolog, ami kifejezetten pozitív. Az alapötlet sem az, hogy átlagos lány találkozik a sztárral, teljes testhosszal egymásba zúgnak, évődés, féltékenység, a lányt utálják a fiú rajongói, de a szerelem mindent legyőz, vége. A történet méltatását ezzel le is zárhatjuk szerintem. Őszinte szívvel tudom ajánlani ilyen szempontból a blogot a 12-17 éves korosztálynak, de ismételten írom, akár idősebbek is kedvüket lelhetik benne. Az együttes rajongóinak tetszését szintén el fogja nyerni.

Kicsit rövidek a fejezetek, bár annyiból meg jó, hogy könnyű olvasni, hamar végzek, nem fárad el a szemem sem. De, ahogy látom, a szerző nem posztol túl gyakran. Erre vigyázni kell, nehogy emiatt pártoljanak el az olvasók. Szóval a tanácsom: vagy gyakrabban, de rövid részek, vagy ritkábban, de akkor hosszabbak.

 Nálam amúgy nincs minimum korlát egy rész esetében (na jó, azért 500 szó legyen legalább), de másnál valószínűleg van. Ez kifogásolható a blog esetén. Kicsivel hosszabb részek még több olvasót vonzhatnak, akár az idősebb korosztályból is – megfigyeléseim szerint náluk jellemező inkább, hogy igényük van a minimum 1500 vagy 2000 szavas bejegyzésekre egy történetes blog esetében.

Nézzük a helyesírást: hibák előfordulnak, nem hemzsegnek, de részenként 3-4 elütés, félreírás akad. Ezt plusz figyelmes átolvasással, vagy egy kopószemű bétával ki lehet küszöbölni, amit igen javasolnék, ahogy mindig is szoktam. Nehogy már valaki emiatt hagyja ott az oldalt. Ahogy már leírtam más blogok esetén is, az általános hiba itt is előfordul: főleg a vesszőkkel spórol Rose, az írónő. Ne, ne, ne!

Amivel már valamivel több probléma akad, az a párbeszédek írása, központozása. Ajánlom jó szívvel ezt az oldalt, ahol pompásan összefoglalják, hogyan is kell ezt helyesen csinálni. Ezt a szerző helyében nem bíznám bétára, hanem átböngészném az ajánlott oldalt, és megtanulnám, tényleg nem nehéz, hamar lehet rögzíteni magunkban, és utána már gyerekjáték lesz helyesen használni. Elbizonytalanodás esetén pedig még mindig ott lesz az oldal, vagy egy veterán béta. (Egyébként a fentebb ajánlott helyen a helyes vesszőhasználatot is gyönyörűen összeszedik és példázzák, ajánlom ezt is a figyelmedbe, kedves Rose, és mindenki, akinek akadnak ezzel gondjai!)

Viszont szépen fogalmaz az írónő, bár néhol megjelennek olyan kifejezések, amik számomra furcsák, de talán csak nem hallottam őket eddig. Látszik a nyelvezeten, hogy még fiatalka a szerző, ezért az ígéretes kezdet ellenére javaslom, hogy olvasson nagyon sokat, gyakorolja az írást, és ebből még valami igazán kiemelkedő is kikerekedhet. És ugyebár a jó pap is holtig tanul, nincs ez másként az írással foglalkozókkal sem.

De fiatal kora ellenére a szerző nem fut bele azokba a közkeletű hibákba, mint például a faék egyszerűségű mondatok használata, felesleges trágárságok sorjázása, szmájlik, hatszáz felkiáltójel, vagy épp sornyi hosszúságú pontpontpont, és elég változatosan is használja a nyelvet.

Emellett az olvasóival is kommunikál, erre ott a chatbox is, de a bejegyzések alá érkező kommentekre is mindig reagál, méghozzá kedvesen, látszik, hogy örül a visszajelzéseknek.

Tehát összességében elmondhatom, hogy bár nem feltétlen én vagyok a blog célközönsége, üdítő volt egy „népszerűbandás” oldalt elolvasni. Minden hibája dacára ígéretes a dolog. 

Barangolás blogföldén: Nem mindennapi mindennapjaim

A ma tárgyalt blog eltér azoktól, amiket eddig olvastam, ez ugyanis személyes történeteket mesél el, olyan gondolatokat, érzéseket, amelyek az íróját foglalkoztatják, illetve mindennapi eseményeket is említ a saját életéből.

Mindig nagyon érdekelnek az ilyen oldalak, főleg, ha nemcsak arról szólnak, hogy rúgtam be, mit néztem a tévében, és hasonló dolgok, amik nem annyira fontosak – nekem. Mert persze annak, aki írja, nyilván fontos, de mivel nem ismerem személyesen őt, ezért nekem nem lesz az, nem kelti fel a figyelmem. A Nemmindennapi mindennapjaim blog szerzője viszont elérte, hogy érdekeljenek a gondolatai, és fontos legyen számomra, amiket leír. Ám a hasonló jellegű blogokat sokkal nehezebb véleményezni is, így sajnos biztos, hogy nem fogok tudni annyit írni, mint az előző posztban. No, azért megpróbálkozom vele.

Szerintem egy személyes, naplószerű blog esetében fölösleges dizájnról beszélni, és nem is fogok, mert egyszerű a háttér, nincs fejléc, de ez engem abszolút nem érdekelt. Aki olvassa ezt a blogot, az nyilvánvalóan a tartalom miatt fogja. Nem is nagyon gondolom, hogy egy napló esetében lényeges, hogy milyen a külcsín.

Nincs még sok bejegyzés, és nem is posztol túl gyakran Adél, de végül is ez nem olyan nagy baj. Elvégre nem lehet megszabni egy napló esetében sem azt, hogy mikor akar kiírni magából valamit az író. Ennek ellenére azt javaslom, ha népszerű blog szeretne lenni – amire egyébként minden esély megvan –, akkor próbáljon meg gyakrabban írni. Simán olvasnék hétköznapibb dolgokat is.  

A szerző még csak 15 éves, szóval sajnos már nem az én korosztályom, de leendő végzettségem miatt fontosnak tartom, hogy bele-belekukkantsak a kamaszok lelkivilágába, gondolkodásmódjába. Szerencsére még abszolút emlékszem, milyen volt tininek lenni, jól tudom, mik foglalkoztattak, vagy éppen csesztek fel ennyi idősen. Adél blogját olvasva egy kicsit úgy éreztem, mintha visszarepültem volna a saját múltamba. Annak idején én is zenéltem, nyolc évig, így az író életének ezen részét is át tudtam élni, miközben olvastam.

S hogy miért nem legyintettem mosolyogva, hogy „áh, egy újabb kis tini jelentéktelen problémái! Elolvasom, aztán el is felejtem az egészet”? Mert bár kevés a rész még a blogon, s Adél a „szokásos” élethelyzetekről ír, mégis érettséget érzek rajta. Nemcsak leírja, mi volt vele ma, hanem elmélkedik is adott dolgokról, például a magányról, s mindezt okosan teszi. Intelligens, a körülötte világra fogékony lány képe rajzolódott ki előttem az írásokból. Nem éreztem erőltetett művészieskedést sem, ami nagyon visszás tud lenni egy kamasz „tollából”. Nem éreztem azt, hogy a szerző be akarja bizonyítani, hű, de nagylány már. A korának megfelelően viselkedik, mégis van véleménye a komoly témákról is. Méghozzá számomra szimpatikus véleménye. Jó látni, hogy vannak olyan fiatalok, akik számára nem ciki jól tanulni, nem égő 15 évesen tudni, mivel szeretnének foglalkozni a jövőben, nem gáz elgondolkodni azon, hogy néha talán a „felnőttek” is tudnak igazat szólni, s talán nem piszkálni akarnak, hanem segíteni. Jó ég, most házsártos felnőttnek tűnök, de ne aggódjon senki, nemrég még én is úgy voltam vele, hogy fuck the system, még jó, hogy felnőttem, és most már csak a világ felére mondom ugyanezt ^^.

Helyesírási hibák előfordulnak, nem túlzottan zavaró mértékben. Könnyedén ki lehet küszöbölni egy-két plusz átolvasással. Ellenben, ha már nem lesznek ezek a kisebb hibák, lehetséges, hogy többen olvassák is majd a blogot.

Egy észrevétel: nem tudtam feliratkozni a blogra, pedig szerettem volna. Nem tudom, hogy direkt nincs erre lehetőség, de gondolom, Adél is azért teszi közzé a naplóját, hogy minél többen olvassák, ezért javaslom, hogy tegye ki az erre vonatkozó modult. Plusz egy dolog: sajnos a blogtársadalom olyan szinten telített, hogy csak annak a felületnek szentelünk időt, ahol klassz és szuper a dizájn. Mint már említettem, nekem ez abszolút nem létszükséglet, de talán másoknak (sokaknak) az. Ezért, ha Adél szeretne több olvasót, javaslom, hogy készíttessen egy jó kis dizájnt. Többek között ezzel is ki lehetne fejezni önmagát, a gondolatait. Persze, ha tényleg csak magának írja, akkor egy szót sem szóltam. =)

Tehát összességében a tartalom – és ami itt a leglényegesebb – tetszett, jó volt bepillantást nyerni a szerző életébe, ami úgy gondolom, hogy pont a maga „átlagos” nemében érdekes – hiszen mindenki élete izgalmas valamiért. 

Barangolás blogföldén: I love my stepbrother

Az új kis rovatomat az egyik kedvenc blogom bemutatásával, értékelésével kezdem, ez külön öröm nekem, hiszen mindig jó érzés a rajongóvá válásomról írni. Pár hete vetettem bele mélyebben a virtuálisan közzétett sztorik világába, és nem bántam meg, mert sok gyöngyszemre bukkantam a nagy blogtengerben. Ilyen például az I love my stepbrother is.

Mielőtt belefognék a történet boncolgatásába, ejtek pár szót a dizájnról, bár megfogadtam, hogy erre nem fogok túl sok szót pazarolni, mivel szerintem nem a dizájn teszi a blogot, hanem a történet. Lehet egy fejléc bármilyen gyönyörű és szépen kidolgozott, ha a sztori gagyi és hemzseg a helyesírási hibáktól, no meg a fantáziátlanságtól. Az viszont nagyot tud lendíteni a dolgon, ha a külcsín és a belbecs összhangban vannak. A ma tárgyalt blog esetében ez megvan. Szép, harmonikus, lila a háttér, a fejléc pedig az egyik író, Luna munkája. A menüpontok is átláthatók, bármikor vissza tudok kattintani bármelyik fejezetre, vagy akár a szereplőkre. Apropó, szereplők: rövid jellemzést olvashatunk róluk, illetve egy kis képet, amin csak fél arcuk látszik. Ez azért tetszik, mert teret ad a fantáziámnak. Villan a zöld szem és a fekete haj, még sincs megszabva teljesen, hogyan is képzeljem el magamnak Silját. 

A témaválasztás és a helyszín tetszetős, nem jön szembe minden második blogon, és ez az, amit nagyon nehéz ebben a szférában. Maiev és Luna, a két író Finnországba helyezte a cselekményt, és nem középiskolásokat (végre!), hanem egyetemistákat tett meg főszereplővé. Van nekünk egy Silja nevű leányzónk, Aleksi nevű fiúnk, na meg a kissé befordult Lukas-unk, és az elsőre naivnak tűnő amerikai cserediákunk, Lucy. Több főszereplő egyelőre nincs is, és ez szerintem nem baj. Mert négyükkel viszont abszolút tudok azonosulni, mindannyian kedvelhetők valamiért. Azt nem is mondtam: Silja, Aleksi és Lukas egy családként élnek, a lány és a fiúk mozaikcsaládként kerültek össze évekkel ezelőtt, miután egyedülálló szüleik összejöttek (Lukas és Aleksi édestestvérek). És itt el is értünk az egyik fontos ponthoz. Ugyanis a blogban számos aktuális probléma, élethelyzet megjelenik, szóval nemcsak egy lapos szerelmi sztorit tolnak az olvasó orra elé a tisztelt hölgyemények, akiknek a finn főhősöket köszönhetjük.

Manapság egyre elterjedtebbek a mozaikcsaládok. Gyakori, hogy A anya és B apa nem közös gyerekei együtt kell, hogy éljenek, mert szüleik összekötik a sorsukat egymással. Sokszor A anya és B apa közös gyermekeknek is életet adnak, de ez most nem tartozik ide. De mi van akkor, ha A anya és B apa nem közös gyerekei a tinikor elkövetkeztével másként kezdenek nézni egymásra? Ezt a témát dolgozza fel a blog. Silja ugyanis teljes testhosszal belezúg a félisten mostohabátyjába. De más aktualitás is van, például a társkeresés, azon belül is az internetes társkeresés témaköre. A klasszikus megtévesztés témáját is bevetették a lányok, ami nem is gond, hiszen miért ne nyúljon ahhoz, ami már sok sztoriban bevált, főleg, ha egyedi módon tudjuk alkalmazni, aktualizálva a dolgot.

Ami nagyon tetszik, az az érzelmek leírásának módja. Abszolút át tudom élni Silja szenvedését, mert a leírás belehelyez az egészbe, és nem is akarok szabadulni, megmondom őszintén. Tehát a történet egyedisége mellett a blog legnagyobb erénye a fogalmazásmód. Felüdülés ilyen virtuózul megírt sztorit olvasni. Látszik, hogy az írók már érettebbek, stílusuk is kiforrott. Változatosan alkalmazzák a magyar nyelvet, amiért jár a piros pont, kiscsillag, keksz, amit szeretnétek. Nagyon tudom utálni a káromkodást azokban a történetekben, amik nem indokolják a trágárságot, csak azért röpködnek a bazmegek, mert az menő. Itt is akadnak káromkodások, ámde ezek illeszkednek a szituációkba, pontosan oda valók, az én számat is elhagyná az adott kifejezés akkor és ott. A fogalmazásmód mellett a helyesírás is csillagos ötös, vesszőhibák sincsenek, ez pedig még ritkább a mai blogszférában. Látszik, hogy alapos munka áll egy-egy rész mögött, többszöri átolvasás, csiszolgatás. Felüdülés olvasni.

Ami még nagyon pozitív számomra, az az írók kapcsolattartása az olvasókkal. Ha kommentet hagyok, hamar érkezik rá válasz, szavazóboxok vannak, külön posztban az olvasók véleményének kikérése. Ez is arra sarkall, hogy térjek még vissza olvasni. Ellenben néztem már be olyan blogra, ahol építő jellegű kritikát hagytam, ám semmiféle visszajelzés nem érkezett rá. El is ment a kedvem attól, hogy visszalátogassak oda. Szerencse, hogy a ma tárgyalt blog írói nem ilyenek, reagálnak, és nagyon örülnek minden visszajelzésnek. Öröm hozzájuk kommentelni.

Izgat a szereplők sorsa és a végkifejlet, és biztosan lesznek az én kívánságom nélkül is ilyen részek, de azért el kell mondanom, miket vágynék tudni: valamivel többet Lucy-ról. Aranyos lánynak tűnik, és azt hiszem, én is a Lokis beütésű Lukasra vetném ki a hálómat Aleksi helyett (éljen az elmebeteg ízlés!), szóval mindenképpen szeretnék megtudni többet a hölgyeményről. Remek lenne egy visszaemlékezés Aleksi szemszögéből arra a lányra és a vele való kapcsolatra, akit többször is említ mint szerelmét (?). Nagyon érdekelne egy olyasmi, hogy mi történt akkor, amikor Silja és Aleksi megismerték egymást. Egyből, első látásra szerelem volt a lány szempontjából? Hogy volt? Még tudnám sorolni, mi érdekel, de hát ilyen egy jó történet, elgondolkodtat, és még többet akarsz belőle. ^_^

Egyszóval nagyon igényes, hétköznapi dolgokat (is) boncolgató történetet olvashatunk, amit mindenképpen ajánlok akár a saját korosztályomnak (20 éven felüliek), de azoknak is, akik fiatalabbak. Tudnak mit tanulni.